Chapter 2.

Mégis hol vagyok? Kinyitottam a szemem,sötét volt. Vajon meddig lehettem kiütve? Megpróbáltam felülni,a fejem sajgott a fájdalomtól,a bordáimhoz kaptam,valami nedveset éreztem,lüktetett.Fel is nyögtem,aztán oldalra hajoltam és elhánytam magam. Hirtelen röhögést hallottam a sötétből. A hang felé fordítottam a fejem.

- Ki az? Ki van ott?-kérdeztem,de nem jött válasz,csak halk morajlás.- Hahó?!Hol vagyok?
- Sokat kérdezősködsz. Te tényleg elhánytad magad egy kis vértől?!-végre megszólalt,a hangja szánalmasságot sugallt.
- Miért vagyok itt?-kérdeztem,de nem kaptam rá választ és az alak köddé vált. A hideg futkosott a hátamon.

Több órán keresztül voltam egyedül,étel nélkül abban a sötét szobában. Próbáltam aludni,de megkordult a gyomrom és sehogy sem ment. Azt hittem már,hogy kiéheztetnek,hogy éhen haljak.Ám ekkor zajokat hallottam.

- Élsz még kislány?-ez ugyan az a lenéző,szánalmas hangnem volt.
- Fiú vagyok. -válaszoltam,próbáltam mélyen,de a különböző fájdalmak miatt ez nem sikerült annyira.
-
 Bizonyára már éhes vagy,szóval hoztam neked valamit.-felsóhajtottam,ahogy ezt kimondta. Végre ehetek! Még mindig vaksötét volt,de már éreztem az étel illatát.
- Nem veszed el?-kérdezte halkan nevetve. Kinyújtottam a karjaim,az egyik kezem hozzáért a felettem álló alak kezéhez. Jég hideg volt,az én meleg kezemnek.

- Milyen hideg a kezed..--motyogtam.
- A tiéd meg forró.-elhúzta a kezét,aztán kiment. Olyan fura érzés fogott el,elment az étvágyam is tőle. Néztem magam elé.

Nem sokára viszont,nagyon megéheztem. Az ételért nyúltam,nem igazán érdekelt mi az,elkezdtem enni. Nem tartott sokáig,annyira éhes voltam már. Azzal nem számolt,hogy evés után szomjas az ember?!  Morogtam magamban,reméltem,hogy eszébe jut és hoz nekem inni. Ha enni adott,csak nem akar megölni.

Nem is tudom,amióta megérintettem a kezét véletlenül,már nem félek. Eddig sem féltem úgy,inkább kétségbeesett voltam,de már nem. Valahogy olyan érzésem volt,hogy az a srác,aki lenézően beszél velem,valójában jóember.

- Még mindig élsz?!-hallatszott. Felkaptam a fejem.
- Visszajöttél?!-lelkes voltam.
- Neked meg mi bajod?!-mordult rám. Nem válaszoltam,tapogatózni kezdtem a sötétben.- Te mit csinálsz?!

- Nincs itt egy villanykapcsoló ?-kérdeztem,mire hirtelen elsötétült minden. Éles fájdalmat éreztem,több helyen is. A fülem zúgott,mellette mégis egy csomó zajt hallottam. Fogalmam sem volt,mi történik velem.

- Csipkerózsika?-szólalt meg egy hang. Kinyitottam a szemeim,órák vagy napok óta először fényt láttam.
- Mi történt?-kérdeztem erőtlen,rekedtes hangon.
- A sebed,az oldaladon..-válaszolta,sajna a hatalmas fénytömegtől,semmit sem láttam. A sebhez nyúltam,felszisszentem.

Halk nevetést hallottam,majd lépteket.
- Pihenj.-mondta ideérve. Megráztam a fejem,kinyújtottam a karjaim,megragadtam az alak felsőjét és magam felé húztam,hogy végre láthassam az arcát,meg persze azért is,hogy behúzhassak neki egyet.
- Öhh...-lesokkoltam.

- Engedj el!-kitépte magát a karjaimból és hátrálni kezdett,de már megláttam az arcát.
- Ta...tanár úr...?!-elsápadtam,nem tudtam mihez kezdjek. Ordítani akartam,a kezeim ökölbe szorultak és tényleg ordítottam.

- Mi ez az egész?! Ki vagy te?!-már arra sem volt érdemes,hogy magázzam.
- Figyelj kölyök,bármit is láttál,lehet amiatt a seb miatt van a bordáidnál,de ne aggódj. Most már biztonságban vagy.-mosolygott. A lába elé köptem.

- Amint fel tudok innen kelni szétverlek!-fenyegettem. Egy pillanat alatt az ágyamnál termett,a kezét a nyakam köré fonta és a párnába nyomta a fejem.
- Rossz embert fogtál ki. Pláne,hogy egy darabig még a tanárod leszek. Tehát,úgy kell beszélned és viselkedned,mint eddig.

Kapkodtam levegő után,de alig kaptam. Nyöszörögtem,hátha elenged,de nem így lett,borús kék szemekkel nézett rám. A kezeimmel,megpróbáltam eltolni,de nem volt bennem egy csepp erőm sem. Le vagyok gyengülve teljesen. Tehetetlenül behunytam a szemeim.

- Ne akarj ilyen könnyen meghalni.-ezzel elengedett. Hatalmas levegőt vettem,aztán felültem és elkezdtem köhögni.
- Normális vagy?!-kiáltottam. Visszafordult az ajtóból,egyenesen fölém hajolt.
- Mit mondtam az előbb?!

- Nem emlékszem...-vágtam rá,ekkor hirtelen a bordáimhoz nyúlt,pont a sebhez. Erősen megnyomkodta,én meg felordítottam.
- Elég!-kiabáltam fájdalmasan. Végigsimította a sebet az ujjaival,erre nem számítottam.
- Tudja mit,ha én is,akkor talán ön is.-megfordult és kiment az ajtón. Értetlenül néztem utána.

Vajon mit akart az előbbivel kifejezni?! Talán a magázásra utalt? Nem értem miért kéne magáznom,amikor majdnem megölt. Sőt lehet meg is akar ölni. Még hogy a tanárom..soha sem lesz az! Ha kell én üldözöm el!

- Már megint min morog?-az ajtó kinyitódott. Nem foglalkoztam vele,kinéztem az ablakon. De azért néha a szemem sarkából figyeltem. Nem tágított az ajtóból.
- Menj ki! Nincs szükségem arra,hogy piszkálj,ha meg meg akarsz ölni,akkor gyere itt vagyok!-hadartam el a kinti világot fürkészve.

- Ki mondta,hogy meg akarom ölni?-kérdezte.A hangneme most nem volt gúnyos.
- Szóval magázzam én is?-kérdeztem lenézően.
- Természetesen,elvégre a diákom vagy.-válaszolta. Halkan nevetni kezdtem.
- Soha többé! Szálljon ki az életemből! Miért tartottak fogva ?!-kérdeztem.

- Mennyire verte be a fejét? Pár napja találtam egy elhagyatott helyen feküdni,ezért behoztam a kórházba.-magyarázta,pont olyan hangnemben,mint egy tanár. Az agyamra ment ezzel. Inkább csak bólogattam. Láttam,ahogy a mellkasa megemelkedett,majd hatalmas levegőtömeg szabadult ki.
- Szóval az egészet csak képzeltem?

Bólintott,
- Tanár úr,hazudni bűn.-válaszoltan a bólintására. Ismét felém közeledett.
- Sajnálom,kedves Hugh.-ekkor a fülemhez hajolt.- Már elmondtam,hogy megjárod.-nyomatékosította,aztán egyszer csak éles fájdalmat éreztem a nyakamba,megharapott és megszívta a nyakam.

Akaratlanul is felkiáltottam,vártam valami indoklásra,de csak felegyenesedett,rám kacsintott és kiment. Hosszasan magam elé meredtem. Próbáltam felfogni mi történt. A nyakamhoz kaptam,hogy tényleg megharapott-e. Még kicsit nyálas is volt a nyakam és szinte égetett. Reméltem,hogy nem marad nyoma.